Társasjátékok Blog

Sid Meier egy megkerülhetetlen ikon a számítógépes játékok világában, a Civilization című alkotása korszakalkotó volt a maga nemében, a sorozat minden része valahogy túlmutatott a korszak monitorra tervezett stratégiai programjain. A számítógépes játékokat jellegük miatt nagyon nehéz társasjátékra adaptálni, sok próbálkozás volt eddig (Doom, Age of Empires III, World of Warcraft), hol több, hol kevesebb sikerrel. Sajnos a 2002-ben megjelent, első Civilization táblás játék nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, valószínű erről Sid Meier is tudomást szerzett, így második nekifutásra egy neves játék tervezőt szerződtetett le a projekthez, aki nem más, mint Kevin Wilson, az ő nevéhez kapcsolódik többek közt a nagy sikertű Rettegés Arkhamban, a Drakula dühe, és az Odalent.

Már a játék alapgondolata is grandiózus, hiszen a Civilization-ben – mint azt a címe is mutatja – egy ókori kultúra irányítását vesszük kezünkbe, hogy az évezredek során minél jobban felvirágoztassuk nemzetünket. A játék kezdetén hat nép közül választhatunk (Amerikai, Kínai, Orosz, Német, Egyiptomi, Római), mindegyiknek megvannak a maga előnyei és hátrányai, viszont a fejlődés útja mindenki előtt nyitva áll. Minden játékos fölállít egy fővárost a tábla egyik sarkában (a tábla alakja attól függően változik, hogy hány játékos játszik), kapnak egy hadsereget, és egy felderítő kocsit, amikkel minden körben kalandozhatnak a játéktáblán, lehetőségük van újabb erőforrásokat szerezni, apróbb törzsekkel békét kötni, vagy esetleg a harciasabbakkal megküzdeni. A játék elején mindenki csak a fővárosa körüli részt ismeri, de később újabb területek felderítésével kereshetünk helyet új városainknak, terveinknek. A tábla véletlenszerű összerakásának köszönhetően minden partinál más tájjal találjuk szembe magunkat, így mindig más környezethez kell alkalmazkodnunk az évezredek során.

A játék legfontosabb eleme a fejlődés, hiszen a játék minden területén csak az újítások vezetnek győzelemre. A játékosok fejleszthetik hadseregüket, így lesz az íjászból, kőhajító gép, majd ágyú és tüzérség, természetesen ehhez meg kel lennie a megfelelő technológiának, aminek a fejlődése a játék egyik legötletesebb megoldása. A különböző technikák megújítása úgy működik, mint egy piramis, tehát ha van két I-es szintű fejlesztésünk (pl.: lovaglás, filozófia), akkor már építhetünk egy II-es szintűt is (pl.: matematika, nyomda), viszont, hogy egy III-as szintű technológiát bevezessünk (pl.: puskapor, bankrendszer), ahhoz minimum három I-es szintűnek, és rajta két II-es szintűnek kell lennie, hogy megálljon a technológiai piramisunk. Minden újítás valami segítséget ad, például gyorsabban mozoghatunk a felfedezőnkkel, megépíthetünk egyes épületeket, esetleg változtathatunk a politikai berendezkedésünkön. Ez utóbbiban is nagy a változatosság, a despotizmustól kezdve, demokrácián át a kommunizmusig minden megtalálható, a játékra vetítve az adott politikai nézetek előnyeit és hátrányait. A játékosok minden téren megpróbálják fölvenni a versenyt ellenfeleikkel, hiszen a játékot háromféle úton is meg lehet nyerni, lehet kulturális, gazdasági, vagy katonai vereséget mérni ellenfeleinkre, így érdemes nem csak a saját, hanem ellenfeleink fejlődését is szem előtt tartani. Mondjuk valaki már majdnem a csúcsra ér a kultúra világában, akkor érdemes pár tankkal begördülni a fővárosa elé, hogy éreztessük vele, miről is szól a véres történelem, vagy a tudományban jeleskedő nép vezetője fenyegetőzhet atom technológiájával a „béke” érdekében. A játékban annyi döntést kell hoznunk, és annyit változó közt kell a legjobb stratégiát fölállítanunk, hogy szinte lehetetlen két ugyanolyan parti, mindig másként kell megterveznünk előre menetelünket, és esetleges győzelmünket.

A Sid Meier’s Civilization egy nagyon összetett stratégiai játék, hiszen rengeteg mindenre oda kell figyelnünk, pedig még nem is említettük a történelemben fölbukkanó nagy lángelméket, sem pedig a világ nagy csodáit (mintha csak a 7 Wonders-ben lennénk), amik még jobban színesítik, az amúgy sem unalmas játékot. Egyetlen hátrányaként csak a játékidőt lehet megemlíteni, mivel a játék legalább három órás, úgyhogy nem fenyeget, hogy ellenfeleink azonnali visszavágót kérjenek a játszma után. A számtalan lehetőség, a döntések széles skálája, egy ízig-vérig stratégiai játékba építve, ami megoldásaival és többjátékos mivoltával fölül is szárnyalja az eredeti számítógépes játékot.
 

Ha egy két személyes logikai játékról van szó, amiben különféle fekete-fehér figurákkal lépkedünk, akkor mindenkinek elsőre a sakk ugrik be. Amikor az ember kiszórja a kis hatszögletű köveket, hogy lejátsszon egy gyors Hive partit, akkor is az kíváncsiskodók nagy része azt szűri le, hogy ez a játék nem más, mint a sakk bogaras verziója. Valójában az elején említett hasonlóságok kivételével (amik még sok játékra igazak, lásd például Kamisado), nem sok köze van a két játéknak egymáshoz, viszont, ha valaki ismeri és kedveli az egyik játékot, biztos, hogy bele fog szeretni a másikba is.

A játékban mindkét játékos a saját hatszögletű kövekre festett ízeltlábúival száll harcba, hogy foglyul ejtse az ellenfél méhkirálynőjét, és közben próbálja megvédeni a sajátját. A játékosok felváltva raknak le rovarokat, ezek alkotják a kaptárt, ami folyamatosan mozog, és gyarapodik, de nagyon fontos, hogy mindig egységesnek kell maradnia, tehát senki nem léphet úgy, hogy kettészakadjon a játéktér. Amint valaki lehelyezte a királynőjét (ennek az első négy fordulóban meg kell történnie), utána már mozoghat is a lerakott figuráival. A méhkirálynő ebből a szempontból nagyon hasonlít a sakk királyára, hiszen csak egyet lehet vele lépni egy fordulóban. A játék legmozgékonyabb figurája a hangya, amivel bárhova léphetünk a kaptár szélén, érdemes jól gazdálkodni velük, hiszen a kellő pillanatban nagy szükségünk lehet rájuk. Vannak még pókok, amikkel csakis három lépést léphetünk egy körben, se többet, se kevesebbet; szöcskék, akikkel átugorhatunk a kaptár egyik sorának másik végére, és végül, de nem utolsó sorban (lásd a kiegészítőknél) a lassú, de erős szarvasbogár, aki egyet léphet, akár egy másik rovar hátára is, így mozgásképtelenné téve azt.

A Hive szabályai nagyon egyszerűek, könnyen megtanulhatóak, viszont a játék egyre több lehetőséget és mélységet kínál a tapasztaltabb játékosoknak. Egyszerre kell figyelnünk a támadást, és a védekezést, a szabadon mozgatható figuráinkat, és a még lerakható rovarokat. A játék szinte végtelen lehetőségeket biztosít, van, amikor pár perc alatt vége van egy partinak, de volt már olyan is, hogy majdnem háromnegyed óráig is eltartott. A játék dobozában található egy kis úti táska, aminek köszönhetően könnyen szállítható, kis helyen is elfér, alkalmat adva, a játékra szinte bárhol.

A játék egyszerűsége gyönyörködtet, ugyanakkor a játékhoz több kiegészítővel is büszkélkedhet, amelyik mind egy új fajt adnak a játékhoz. Az egyik a Ladybug, amiben egy-egy katicát kapunk a játékhoz, amivel fölmászhatunk a kaptár tetejére kettőt léphetünk és végül lemászhatunk valahol máshol, a másik pedig a Mosquito, amiben egy pár szúnyogot kapunk, aki amolyan jokerként annak az alakját veszi föl, akihez először hozzáér, ezekkel, mind több színt vive a játékba. Nemrégiben jelent meg a Hive Carbon kiadása, amiben már a két kiegészítő is megtalálható, továbbá az amúgy színes bogarak itt egy letisztultabb, fekete-fehér dizájnt öltöttek.
 

A Ticket to Ride 2004-ben nyerte el a legrangosabb Év játéka díjat, így igazán méltó a mára már játék családdá növekedett játék, hogy foglalkozzunk vele. Tovább fokozza a dolgot, hogy a játékot a Days of Wonder kiadó gondozásában jelent meg, akik a kiváló minősígű és magas színvonalú játékaikról híresek. A Ticket to Ride a századfordulós amerikai vasútépítési hullámot vette alapul, amikor a vállílkozók egymással versenyezve fektették le a vonatsineket, behálózva velük az Egyesült Államokat.Minden játékos kap a játék kezdetén "menetjegyeket" amin két a játéktáblán feltüntetett város szerepel. A játékosok célja, hogy ezt a két város minél hamarabb összekössék saját, kis, műanyag vasuti kocsijaikat végigrakva az útvonalon. A játékosok külömböző színű lapokat kell gyűjteniük, hogy ha megfelelő számú azonos kerül a birtokukba, akkor végigrakhatják az adott szakaszt. A játékosok a játék közben vállalhatnak még újabb küldetéseket, viszont ha ezeket nem sikerül a játék végéi teljesíteni, akkor az sújos büntetőpontokkal ját együtt. A játékosok tervezgetnek, huzigálják a lapokat, gyűjtögetnek, majd hirtelen megépítenek hosszú kilóméternyi vasutakat. A játékban elképesztően nagy szerepetkap a szerencse, mind a szines kártyáknál, mind a küldetéseknél, de ez még sem von le semmit a játék értékéből! Kellemes családi társasjáték, 7 éves kortól nyugodtan mindenkit össze lehet csőditeni egy parti Ticket to Ride-ra. Persze csak ha egynél meg tudnak állni...

A Ticket to Ride sikerét megérezve a kiadó majd egy tucat kiegészítőt dobott piacra, több kevesebb sikerrel. Elsőként jött a Ticket to Ride Europa, amiben már Európa vidékein kezdődhetett meg a versengés, kiegészülve az alagutak és a komp szabályaival. A Ticket to Ride Switzerland kiagészítő csak egy új, Svájcot ábrázoló térképet tartalmaz, ami 2 illetve 3 játékos részére teszi kiélezetebbé a küzdelmet. A Nordic Countries verzióban szintén a kis légyszámú játéktársaságokra figyeltek, de itt a teljes játék havas hangulatba öltözött, stílusosa a skandináv országok vasútjaihoz. A Märklin Edition-ben Németországon pöföghetünk végig, a klasszikus modellvasutak stílusában, mivel a játékban minden kártyán egyedi vasuti kocsik láthatóak, valamint az utasok szállítása is szerepet kap.Továbbá megjelentek az alap játékhoz bónusz kártyákat tartalmazó kiegészítők, valamint kocka illetve kártyajátékok formában is felkerültek a polcokra, bár ezek messze nem közelítik meg az eredeti játék hangulatát.

A Tikal pont egy évtizede nyerte el a társasjátékok legrangosabb díját, a Spiel des Jahrest, ugyanakkor, a játék még mindig a legjobbak közé tartozik. Tikál 1500 évig volt a maja civilizáció legjelentősebb városa, mégis alig tudunk róla valamit, hiszen az áthatolhatatlan dzsungel legmélyén fekszik. A játékosok régészekként érkeznek meg az őserdő szélére, hogy megindítsák expedíciójukat az ősi maja civilizáció kincseinek felkutatására. És a Tikal társasjátékból süt a kerettörténet hangulata, még ha a játék maga egy kőkemény stratégiai és logikai játék, amiben a szerencse szerepe szinte elenyésző, és ehhez még egy aránylag egyszerű szabályrendszer is társul, minden alapot szolgáltatva egy igazán jó játékhoz.

Minden játékos egy-egy expedícióvezető bőrébe bújva irányítja ez erdőt irtó és a maja piramisokat és kincslelőhelyeket feltáró munkásokat. Minden játékos a körében húz egy hexa alakú lapot, majd fölhelyezi a táblára, ezzel „kiirtva” az esőerdő egy részét. Az így megszabadult területen tisztások, kincslelőhelyek, és maja piramisok bukkannak föl, a játék előrehaladtával egyre nagyobb játékteret létrehozva, ami szinte minden játékban más és más arcát mutatja. A játékosnak továbbá még van tíz akciópontja, amit szabadon felhasználhat ásatásra, táborverésre, munkások felvételére és mozgatására. A játékban mindenhol a személybeli többség számít, amikor felbukkan az értékelést jelző vulkán, minden templom értékét a többségben lévő régészek kapják, valamint a kiásott maja kincsekből összeállított gyűjtemény szabja meg, így érezhető, hogy a rivalizálás és a taktikai döntések fontos szerepet játszanak a játékban.

A rutinosabb játékosoknak egy haladó szabály is rendelkezésre áll, amiben a kártyák húzásából adódó szerencse faktort teljesen kiirtották, mivel itt már minden felfordított lapra licitálni kell, mégpedig a játékosok győzelmi pontjaival! A játék így nagyon agyalós és nehézzé válik, tényleg csak a rutinos játékosoknak ajánlott. Az alapjáték azonban kifejezetten élvezetes és, ha az akciópontok rendszerét az ember megérti onnantól már nem okozhat nehézséget a játék, ráadásul ennek megkönnyítésére még egy kis ponttáblázat is jár minden játékosnak a könnyebb eligazodás végett. Ha az ember a szürke hétköznapok közt barátaival vagy családjával szívesen tenne tér és időbeli utazást a dél-amerikai expedíciók világába, akkor a Tikal-nál keresve sem találhat jobb társasjátékot!
 

Száguldás, verseny, izgalom… Ha valamivel a társasjáték világában biztos voltam, az az volt, hogy egy élvezhető autós társasjátékot sosem fognak kiadni. Nem passzol a táblajátékokhoz, vagy túl gyerekesre sikeredik, vagy olyan szabályrendszert adnak mellé, aminek a bevágásától már elmegy a kedvünk. Hát erre az elképzelésemre cáfolt rá a Formula D újrakiadása! Szkeptikusan ültem asztalhoz amikor az egyik ismerősöm beszerezte a játékot (igazándiból ő is elég nagy lutrinak tartotta), majd amikor kiterítette a táblát és rárakott egy maroknyi színes, sokoldalú kockát ha lehet még jobban elszomorodtam, hogy egy „ki dob nagyobbakat” körverseny veszi kezdetét. De bárki, aki első látásra így gondolja, felejtsen el mindent és hallgassa meg a szabályokat tíz percben, kezdődhet a Forma-1!

A játék módfelett egyszerű! A táblán látható versenypálya (amely egy híres pálya stilizált változata), ami apró mezőkre van felosztva. A kanyarok külön jelezve vannak, minél élesebb egy kanyar, annál többször kell a versenyzőknek megállniuk benne a játék során. Ha túl gyorsak és túlcsúsznak a kanyaron, akkor kopik az autó gumija. Na de most jön a csavar az egészbe! Minden játékos kap maga elé egy műszerfalat, amin egy váltó látható. A játékos 1-es fokozatból indul, ilyenkor egy négyoldalú kockával dobhat, amivel egyet vagy kettőt léphet. A következő körben följebb válthat, és immáron már a négyoldalúval dobhat kettőtől négyig. A sebességi fokozatok így mennek fölfelé egészen hatig, de nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy felvált a maximumra és gyorsan végigrobog, mert amennyivel a kanyarokban túlcsúszik, annyival kopnak a gumijai. Óvatosan kell vezetni, hgoy minden kanyarban meg tudjunk maradni, de közben néha rizikót vállalva törhessünk előre. A játék gerince ennyi, percek alatt megtanulható és megérthető, az első játék után már mindenki profiként ül az autójába.

Mivel a játék hamar rutinná válhat, ezért az alkotók megleptek minket egy kétoldalas táblával, aminek másik oldalán egy haladó utcai verseny látható, különféle pályai sajátossággal, valamint különböző sofőrkarakterekkel, akik speciális képességekkel felvértezve vágnak neki a versenynek. Az igazi nehezítés viszont a kopási pontok felosztása: így lesz a gumikopáson kívül, fék, karosszéria, lengéscsillapító és egyéb eszközök állapotára vonatkozó értékek, amik még óvatosabbá, vagy éppen merészebbé teszik a versenyzőket.

A játék újrakiadásával együtt egy kiegészítő is napvilágot látott, Formula D – Sebring & Chicago címmel, ahol egy új táblán két új pálya látható, az egyik Forma-1-es, a másik egy vadabb utcai verseny. Mint ahogy a játék régebbi kiadásainál, itt is várhatóak az új pályák tucatjával, ami igen változatossá tehet egy-egy Formula D partit. A játék egyszerű szabályai és viszonylag gyors játékideje (1kör=1óra), nagyszerű családi és baráti játékká teszi, amit az ember szívesen elővesz, amikor a tévében éppen ellaposodik a Forma-1!
 

Amikor az ember egy nagy társasjátékos délutánt tervez és végre befut mindenki, akkor egyszerűen nincs szive rögtön egy bonyolult stratégiai játék szabályait megtanítani a többieknek, vagy ha már tudják, akkor is nagy lelkierő kell ahhoz, hogy az ember hipp-hopp egy Caylus nehézségű játékban találja magát. Na erre találták ki az úgynevezett "bevezető" játékokat. A bevezető játék legfőbb ismérve, hogy egy parti maximum fél órás és a szabályok meximum öt perc alatt megérthetőek. Amikor először szembetalálkoztam a Heimlich & Co.-val, tudtam, hogy ez a leehtő legjobb bevezető játék, ráadásul még az Év Játéka díjat is elnyerte 1986-ban, így azóta is bátran veszem elő egy-egy hosszúnak igérkező, játékos nap indításához.

A játék felépítése nagyon triviális: Van egy utca, amiben van 12 ház. Minden házon van egy szám, nullától tízig, valamint egy romos épület, amin minusz kettő olvasható. Ebbe az utcába jönnek a kémek a világ minden tájáról, hogy megszerezzék az egyik házban lévő széfben elrejtett, szigorúan titkos iratokat. A Kémek színes bábúi körbe-körbe lépkednek az utcában, majd amikor valamelyikük a széfre lép, akkor mindegyik kém annyi pontot kap, ahányas házon áll. Egyszerűen hangzik, ugye? Mert az is. De itt van még egy csavar. Senki sem tudja, hogy a többiek milyen színű bábúval vannak, ugyanis mindenki léphet mindegyik bábuval! A játék igazi trükkje az inkognitónk megörzésében és a többiek személyazonosságának megfejtésében rejlik. Az ember igyekszik minél több ponthoz jutatnia magát és a feltételezett elenfeleit pedig minél kevesebbhez. Ha a játék végére rájövünk, hogy ellenfeleink milyen szinű kém bőrébe bújtak, akkor ezért az információért plusz pontokat kaphatunk, ami a végén akár az egész játék állását átformálhatja.

Kár csépelni a szót, ha az ember kipróbálja, rögtön ráérez az ízére, főleg ha többen szállnak be a partiba. Gyanakvás, blöffőlés, taktikázás... ha mindez elegendő ahhoz, hogy az ember belelendüljön a játékba, akkor a Heimlich & Co.-nál jobbat nem is választhatunk!

Az idei év nagy meglepetéseként érkezett meg a magyar társasjáték piacra a Beugró társasjáték. A játék alapjául szolgáló tévés improvizációs műsort azthiszem nem kell senkinek bemutatnom, vagy ha mégis, akkor röviden úgy lehet összefoglalni, hogy négy nagyszerű, magyar színésznek kell helyt állnia különböző humoros szituációkban. Az eredeti műsorból lettek a legnépszerűbb játékok átültetve a táblás verzióba, körítésként egy eléggé felesleges, Activityhez hasonló "táblán lépkedős" mechanizmust felhasználva. Mi még az első játékot sem játszottuk végig, már úgy döntöttünk, hogy feláldozzuk a verseny szellemét a szórakozás kedvéért, így a táblát és a bábukat félrerakva, csak a szituációs füzetet, a játékkártyákat és az elengedhetetlen "műsorvezetői" csengőt használtuk az év egyik legjobb partijátékához.

A játékba átültetett improvizációs játékok közül a legjobbak egyértelműen a Váltóláz és a Zsebszöveg. Ezekben a kétszemélyes szituációkban kerül leginkább előtérbe a humor, míg az elsőben a játékosok felváltva húznak stílus kártyákat (például: mogorva, bamba, pösze...) és ennek megfelelő arcot öltve folytatják a párbeszédet, míg a másodikban a dialógusokba kell beépíteni a kártyán olvasható, álltalában teljesen nem odaillő szöveget. A Beugró társasjátékban továbbá még helyet kapott a Bekérdező, ahol mindenki kérdő mondatokkal komunikál, az Angyal és Ördög, amiben a jó és rossz lelkiismeretet testesíti meg két önjelölt színész, az 1-2-3-4, amiben korlátozott számú szavakkal folynak a dialógok, valamint a Stoptrükk, ahol az adott testhelyzetekből kel minél többet kihozniuk a játékosoknak.

A játék lényegében ennyi, a játék írói adftak egy rakás szituációt és változót, a többi már csak a saját kreativitásunkon múlik. "Nem vagyok egy Rudolf Peti..." hangzott el oly sokszor szabadkozásul játékostársaim szájából, amikor egy-egy jelenet nem sikerült elég jóra vagy humorosra, de azt hiszem, hogy a Beugró társasjátéknak nem is ez a lényege. Itt nincs közönség, hanem csak egy baráti társaság, és az Activity után már igazán ránkfért egy játék, amit baráti összejöveteleken az ember bátran elővehet, és mindenki szívesen vesz részt a partiban. Mert mindenkiben ott rejtőzik egy színész, csak az alkalmat várja, hogy előbújhasson, és a Beugró társasjáték garantáltan ilyen alkalmat teremt!